Középkori konyha

Ahol ennyi ember szolgál, dolgozik vagy éppen harcol, bizony enni és inni is kell. A középkorban a konyhában mindig zajlott az élet, de hogy mit ettek az akkori emberek, arról csak töredékes információink maradtak fent, hiszen a Mohács előtti kultúránkat őrző írásos emlékek nagy része nem élte túl a török pusztítást, legyen szó irodalomról, történelmi iratokról vagy akár szakácskönyvekről. Ráadásul nemcsak lejegyzett receptjeink semmisültek meg, hanem azok az emberek is meghaltak vagy rabságba kerültek, akik ezeket összegyűjtötték és használták. Szerencsére azért fennmaradt néhány írásos emlék ebből a korból is, ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a gazdag fűszerezés és a Kárpát-medence kínálta bőséges alapanyag választék erősen érződik ezeken az ételeken. Az elmúlt évszázadok során mindkettőből sokat felejtettünk, így mai szemmel nézve sok érdekességet találhatunk e XVI-XVII.-századi szakácskönyvekben. A húshoz akkoriban zöldséget, gyümölcsös mártást, kását kínáltak, nem rizst és krumplit. Sokkal több halat fogyasztottak és előszeretettel használták zöldfűszereinket, melyek gyógynövények is, így általában olyan ételekhez párosították, amikhez ezek is kellettek jótékony hatásuk miatt. A régi receptek közt szemezgetve egy teljesen más magyar konyha bontakozik ki előttünk, mint amit ma ismerünk. Íme egy kis ízelítő a középkori emberek étlapjáról: kárász gyömbéres mártással, harcsa káposztalében, rántott angolna, kárász egressel, viza gyümölcsös lével, csuka fokhagymával, mennyhal-máj sóban, pisztráng tejföllel, kecsegepástétom, töltött rák, compó olívaolajon sütve. Ha már terítékre kerültek a halételek, rögtön idekívánkozik Mátyás király története a csóri csukával. Igazságos királyunk sokat vadászott ezen a környéken, Palotáról indulva bebarangolta a Bakony rengetegét. Egy ilyen útján történt, hogy megéhezett és betért a Palotával szomszédos Csór község csárdájába, ahol örömmel látta, hogy kedvenc étele, a csuka is szerepel az étlapon. Meg is rendelt egy nagy adagot, és türelmetlenül várta a vacsorát. Balszerencséjére a vendéglős is nagyon szerette a csuka máját, úgyhogy azon-nyomban, ahogy elkészült az étel, be is falta az ínyencfalatot, majd a máj nélkül szolgálta fel azt az álruhában lévő Mátyásnak. A király mohón látott volna neki a lakomának, és egyből a kedvencét, a csuka máját kereste, de természetesen nem találta azt a helyén. Dühösen vonta kérdőre a vendéglőst, de az csak hanyagul odavetette, hogy a csóri csukának nincsen mája. Mátyás király feldühödött a hányaveti válaszon, és odaszólt az éppen betoppanó vadászcimboráinak, hogy kapják le a tíz körméről a nagyképű fogadóst. Az persze ordítva tiltakozott, de Mátyás könyörtelenül elverette, és ő is odavetette félvállról a fogadósnak, hogy ha a csóri csukának nincsen mája, akkor a palotai pálcának nincsen száma… A történet persze elterjedt, a csóriak pedig a mai napig büszkék egykori fogadósuk találékonyságára, ámbár a jámbor lélek valószínűleg megbánta mohóságát. Természetesen a középkori emberek a halak mellett ettek húst is, bemutatóba néhány egykori fogás: tehénhús tormalevéllel, tehénhús paszternákkal, bárányhús citrommal, borsos báránytüdő, sült császármadár, szarvas vese, tehénhús árpakásával, birka egressel és vadalmával, zsályás birka, kecskekolbász, vaddisznó körtével és dióval, fenyőmagos kappan, nyúl fekete lével, liba meggymártással. A fenséges fogásokat már a középkorban is édességgel zárták, hiszen tudjuk, nincs új a nap alatt. Már ekkor készítettek marcipánt, fagylaltot, töltött ostyákat, rózsavizes desszertet, birsalma és narancslekvárt, fehérboros tésztában sült gyümölcsöket. Utóbbihoz kapcsolódó eljárás volt, amikor mazsolát és fügét húztak nyársra, majd a keverékbe mártás után vajban kisütötték. Manapság mi porcukorral, lekvárral kínáljuk a hasonló nyalánkságokat, egykor gyömbérrel ízesített karamellizált mézet öntöttek rá. Napjaink slágere a fondanttal bevont, marcipán figurákkal díszített design-torta, de bármily meglepő, már a középkorban is volt ilyen. A kor cukrászmesterei egész gyümölcsösöket készítettek, alma, körte, citrom, narancsfák alkották az erdőt, levelekkel, gyümölcsökkel, az ágakon ülő galambokkal, szarvassal, őzekkel. Egész Erdélyben híre ment annak az esküvői tortacsodának, amelyet Székely Ádám és Bánffy Anna lakodalmára készítettek. Az ügyes kezű mesterek a fogarasi vár mását alkották meg fondantból és marcipánból, és a várárok vizében eleven apróhalak úszkáltak.

Kínzókamra - a "sötét középkor"

 

   A „sötét középkor”bizony sokszor rászolgált erre a jelzőre. Ebben az időben is volt jog, habár azt egyesek úgy értelmezték, hogy a kard jogán cselekszenek, és volt törvény, amit sokan semmibe vettek. Mindenesetre a kor törvényei kimondták, hogy csak azt lehet elítélni, aki beismerő vallomást tesz. Természetesen erre kevés ember érzett késztetést, de a hatalmas tapasztalattal rendelkező kínzómesterek szó szerint minden eszközt bevetettek annak érdekében, hogy vallomásra bírják a kezeik közé került gyanúsítottakat.

  Nagyon kevés ember tudott ellenállni a brutális módszereknek, azok is többnyire testi-lelki roncsként kerültek ki a hóhérok karmai közül. Akit viszont bűnösnek találtattak, azokra lesújtott a törvény! Örülhetett, aki megúszta kisebb-nagyobb veréssel, kínzással, kalodába zárással. A nagyobb bűncselekmények esetében következtek a minősített kivégzések, amelyek egyértelmű célja az elrettentés volt.

   Az itt látható kerék az egyik legdurvább kivégzési módszer eszköze volt. A szerencsétlen halálra ítéltet lekötözték a kerékre, és a hóhér egy vasbunkóval beleverte a végtagokat a küllők közé. Mivel a kivégzések általában a fő téren, piac idején voltak, rengeteg ember volt a szemtanúja a barbár eljárásnak. A szülők mesélhettek a gyerekeknek, hogy miért nem szabad a bűn útjára lépni…

  A pallos a nemesek kiváltságai voltak, míg az egyszerű gyilkosoknak, rablóknak a hóhérbárd jutott. A teremben látható egy hóhértőke, ahol a nép egyszerű gyermekeit fejezték le, míg a hóhérszéket már ki kellett érdemelni. Feljegyezték, hogy mikor VIII. Henrik lefejeztette második feleségét, Boleyn Annát, Franciaországból hozatott egy messze földön híres hóhért, hogy ne szenvedjen a királyné sokat. A francia a bekötött szemű királyné mögé lépett, magasba emelte a pallosát, majd angolul megszólalt, és a segédjétől a kardját kérdte. Boleyn Anna dermedten várta a végzetét, ami nem is késett sokat, a választott szakmáját magas szinten űző francia egyetlen csapással elválasztotta a fejet a testtől. VIII. Henrik rendkívül elégedett volt a látottakkal, a mesteri mozdulatért egy arannyal tömött erszényt adott a kialkudott béren felül.

    A karóba húzás már az asszír birodalomban is ismert volt. Ennél kegyetlenebb halálnemet nemigen lehet elképzelni, pedig az évszázadok alatt sok mindent láthatott már az emberiség. Amennyiben a hóhérok „jól végezték a dolgukat”, a karóba húzott akár még két napig is szenvedett, elképzelhetetlen kínok között.

   Sokkal humánusabb a máglya sem volt, de legalább hamarább véget ért. Sok esetben az elítélt rokonai megvesztegették a hóhérsegédeket, akik zöld gallyakat tettek a máglya alá, így a füst gyorsan végzett az elítéltekkel, de tudunk olyan esetről is, ahol a hóhér szó szerint agyonverte az áldozatot, hogy ne élve égjen el.

   Utólag is elnézést kérünk az esetleg sokkoló látványokért, de bizony ez is a történelem része, még ha nem is szívesen beszélünk róla. Az inkvizíció, a tortúra, a végletekig kidolgozott kínzási módszerek mára eltűntek, legalábbis a nagy nyilvánosság elől, de napjainkban is hallhatunk elnyomott országokban végrehajtott kegyetlenségekről. Amit itt láthattak, az része az egyetemes történelemnek, és ha némileg megrázó is, egyet nem szabad elfeledni: egykor ezeket az eszközöket nap mint nap használták!

 


 

Kínzókamra

Nem a legvidámabb helyen áll most a látogató, de bizony ez is hozzátartozott a középkori emberek mindennapjaihoz. A foglyokat vallomásra próbálták rávenni, és itt nem igaz az a mondás, hogy nem válogattak az eszközökben. Igenis válogattak, méghozzá a legkülönfélébb kínzóeszközök közül tehették ezt. Elképesztő volt az akkori emberek fantáziája, itt csak néhány kínzó alkalmatosságot van módunk bemutatni, de ezek is véres bepillantást engednek e zord kor szülötteinek véres módszereibe. A kaloda, a pellengér és a deresre húzás az egyszerűbb büntetések eszközei voltak, míg a rafináltabb szerszámok segítségével szinte minden embert rá lehetett venni a vallomásra. Külön szabályrendszer határozta meg, hogy milyen bűnöknél milyen módszerek alkalmazhatók, ez persze országonként, esetleg tájegységenként változhatott. Át is vették egyes helyek szokásait, például Flandriából jött az a módszer, hogy a kalodába vagy pellengérre állított vagy ültetett elítélt szájába furulyát, flótát tettek és arra kényszerítették, hogy fújja azt. E kényszeredett zenészek láttán terjedt el felénk is az a mondás, hogy amikor olyan embert látunk, akit különösen kegyetlenül sújtanak az égiek, hogy az egy szerencsétlen flótás. Ezeknél a büntetéseknél a fizikai fájdalom okozásán kívül a lelki megaláztatás is célja volt a bíráknak. Kegyetlenebb eszközöket is használtak persze, ilyen volt a nyújtópad vagy a Júdás szék, amik maradandó sérüléseket okoztak a vallatott személyeknek, már ha túlélték egyáltalán a barbár eljárásokat. Itt is igen változatos volt a felhasznált eszközök tárháza, a spanyol inkvizíció módszereit pedig előszeretettel használták fel a hóhérok. Amennyiben halálra ítéltek valakit, ott is széles volt a skála az eljárások között. Egyszerűbb bűnökért akasztás, vízbe fojtás járt, közrendű elítélteknél lefejezés hóhérbárddal, nemeseknél pallossal, míg minősített kivégzéseknél máglyahalál, kerékbe törés vagy karóba húzás. Ezeknél az eljárásoknál az elrettentés is szerepet játszott, hiszen egy kerékbe törés órákig is eltartott, és a szerencsétlen elítélt jajkiáltásai hosszasan csengtek a szépszámú hallgatóság füleibe. A karóba húzás talán minden idők legbrutálisabb kivégzési módja, hiszen volt rá példa, hogy az elítélt két-három napig szenvedett embertelen kínok között. A hajdúk, a korszak vad vitézei, akikre egy időben valósággal vadásztak, fekete humorral hegyes koporsónak hívták e rettegett eszközt. Vlad Tepes, a havasalföldi vajda különösen kedvelte ezt a kivégzési módot. Egy csata után hatszáz török katonát húzatott karóba, majd reggelire invitálta az éppen akkor érkező német követet. A vendég iszonyodva nézte a szerencsétleneket, majd a mérhetetlen bűzre panaszkodva elutasította az ételt. A véres kezű zsarnok, akit később Drakula néven ismerhettünk meg, intett a szolgáinak, és a finom lelkű német követ hamarosan már egy karón lovagolt…

Török szoba

Ahhoz, hogy hiteles képet nyerhessünk a törökökről, akik mintegy százötven éven át voltak jelen hazánk egy részében, nem árt, ha kissé megismerkedünk az ő kultúrájukkal is. A vérzivataros időkben a mai Várpalota többször is gazdát cserélt, és néhányszor bizony a legendás vár falaira is kitűzték a próféta zászlaját. A félhold árnyékában élve átvettünk szokásokat, szavakat, ételeket a hódítóktól, amik a mai napig részét jelentik kultúránknak, és természetesen mi is hatással voltunk rájuk. Itt, a török szobában láthatunk egy klasszikus török íjász célt, a putát, eredeti nagyságban, és úgy, ahogyan ők is használták a versenyeiken. Ezen kívül elterjedt volt még a töklövészet is, ahol egy póznán lévő tököt kellett meglőni lóháton, vágta közben, amikor éppen alá ért az íjász. A terem oldalán párnákat és ülőkéket láthatunk vízipipával, az úgynevezett nagrilével vagy sisával, ami rendkívül elterjedt volt a törökök között. Mivel vallásuk tiltotta az alkohol fogyasztását, társaságba viszont szerettek járni, ennek a szenvedélyüknek hódoltak nagy buzgalommal. Pöfékelve vitatták meg a világ dolgait, órákig elbeszélgetve, és bizony nem ritkán hevesen vitatkozva. A falakon egy híres török festő, Oszman Hamdi bey műveinek reprodukcióit láthatjuk, aki a XIX. század végén, a XX. század elején alkotott. Franciaországban tanult jogot, de nagyobb érdeklődést tanúsított a művészetek iránt. Nagy hatással voltak rá a Montmarte festői, és hazatérve ő volt az, aki francia stílusban, de törökként festette meg a mindennapok eseményeit. Életképei nagy népszerűségnek örvendtek, mivel ezeken megelevenedtek a török emberek hétköznapjai, ráadásul hitelesen. A nyugati embereket mindig is érdekelte a mesés Kelet kultúrája, és sokszor bizony szabadjára engedték fantáziájukat. A tipikus orientalista festő félig meztelen háremhölgyet festene, aki a vad szultán szexrabszolgája. Oszman Hamdi bey festményén a lány egy fiatal és szerény muszlim nő, aki a Koránból olvas fel. Ahogy írták művészetéről, festményei olyanok, mint a lassú és tompa élet jelenetei. Leghíresebb festménye, a teknőcidomár kultikus művé vált, itt a művész a teknősökkel a maradi török hagyományokat érzékeltette. A „tulipán korszak” lassú, körülményes ritmusa a képen is jól érzékelhető. Emellett Oszmán Hamdi bey jelentős régész is volt, az isztambuli Régészeti Múzeumban manapság is láthatunk általa talált tárgyakat. A Szépművészeti Akadémia létrehozásánál is közreműködött, és ő volt az első igazgatója is. A teremben látható két alak is, az egyik egy topcsi. A szó törökül tüzért jelent, és az oszmán sereg egyik legfontosabb fegyvernemét alkották ezek a katonák. A másik alak egy mehter zenekar vezetője. Ezek a katonazenekarok adták a zenét a felvonuláskor, ünnepségeken vagy akár csatatereken is. Jellegzetességük, hogy minden hangszerből azonos számban kellett rendelkezniük, így például egy háromemeletes mehter zenekarban három töröksíp, három trombita, három kisdob, három kétfenekű dob és három cintányér szolgáltatta a zenét. Minél magasabb rangban állt egy török főúr, annál nagyobb zenekara volt, de csak a szultánnak lehetett tizenkét emeletes mehter zenekara. A falakon látható szőttesek, az ülőkék, teáscsészék és vízipipák Várpalota egyik testvérvárosának, a török Gazipasának az ajándéka. Segítségükkel próbáltuk megteremteni az oszmán kor hangulatát és felidézni Gül baba és Seherezádé varázslatos világát.

Reneszánsz torony - Beatrix Palotán, Életkép egy reneszánsz festőműhelyből

A reneszánsz torony

   1476 decemberében érkezett Várpalotára Aragóniai Beatrix hercegnő, hogy másnap Székesfehérváron találkozzon vőlegényével, Mátyás királlyal. A nápolyi király híresen szép lányát számtalan olasz lovag, művész, táncos és zenész kísérte, velük pedig megérkezett a reneszánsz is Magyarországra.

   A legenda szerint ebben a toronyszobában hajtotta nyugovóra fejét Beatrix. Hogy miket álmodott a fiatal és szenvedélyes lány a nála tizennégy évvel idősebb, addig soha nem látott férjjelöltjéről, az már örökké e falak titka marad, mindenesetre Budán még abban a hónapban, december 22-én megtartották a világra szóló lakodalmat.

  Beatrix a magyar történelem egyik legellentmondásosabb királynéja lett, viszont neki és kíséretének sok érdekességet is köszönhetünk. Magyarországon  ő honosította meg a sakkjátékot, amit valószínűleg még atyja udvarában sajátított el. Feljegyezték róla, hogy erős sakkozónak tartották, aki elkísérte férjét a tárgyalásokra, és a szünetekben megmérkőzött az uralkodókkal, akiket rendre le is győzött.

   Igazi olaszként szerette az ételeket is, és az ő cukrászai készítettek először hazánkban marcipánt, ami hamarosan igencsak népszerű lett a főúri asztalokon. A királyné imádta a táncot, a zenés mulatságokat, amelyek csúcspontján emberei a kissé még kezdetleges tűzijátékok segítségével elkápráztatták a nézőket. Ebben a reneszánsz sarokban most Beatrix királynénak és Mátyás királynak állítunk a magunk módján emléket, ezért találhatóak itt a sakkra, a marcipánra és a tűzijátékra utalások.

   A szobában látható néhány, a szépségápolásban elmerülő udvarhölgy, akik hamisítatlan nápolyi stílusukkal, a „talján módival” évtizedekre meghatározták a szépségideált hazánkban. A hajsütő vas, az illatosító kenőcsök, a különböző női praktikák ma sem ismeretlenek a gyengébbik nem képviselői előtt. Már az Ókorban is használták őket az asszonyok, Beatrix csak tökélyre fejlesztette a módszereiket.

 

 

 

Picasso kiállítás

Augusztus 31-ig látogatható a Thury-várban! Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel Várunk!

Bányászati Gyűjtemény

2012. szeptember 1-jén a bányásznapi ünnepi megemlékezés alkalmával megnyitottuk a Bányászati Gyűjteményünket. 

Rövid életrajza Sztáray Antal (sztárai és nagymihályi gróf) gróf Sztáray Albertnek és gróf Waldstein Máriának fia Pesten született 1839. április 8-án. A főrendiház tagja volt, a 30-as és 40-es évek országgyűlésein nagy befolyással bírt. Tanulmányait részben itthon, részben külföldön végezte. Az 1861. alkotmányos életben és mozzanataiban mint főrendiházi jegyző élénk részt vett, és ezen tevékenységét úgy a politikai, mint a gazdászati téren azután is folytatta. Terjedelmes jószágait Nagymihályban (Zemplén vármegye) és Várpalotán (Veszprém ill. Fejér vármegye) a kor igényeihez képest iparral egyesítve kezelte; úgy műmalma, mint gulyái és ménese országszerte ismeretesek voltak. A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltárát Nagy Gyula m. kir. országos levéltári igazgató közreműködésével saját költségén adta ki, melyből két kötet (Bpest, 1887., 1889.) jelent meg. A Magyar Történelmi Társulatnak alapító tagja volt. Meghalt 1893. aug. 29-én Nagymihályban.

Várpalotai tevékenysége Miután 1876. június 3-án meghalt Waldstein János, unokaöccse, gróf Sztáray Antal örökölte a felsőurasági birtokot, azzal a feltétellel, hogy ha ő is örökös nélkül halna meg, akkor az visszaszáll a Zichy-családra. Ezzel kezdődött Sztáray gróf várpalotai tevékenysége. Elsősorban a várpalotai bányászat elindítása fűződik a nevéhez, hiszen ő kezdeményezte a kutatásokat a várpalotai szénvagyon után, amelyek sikerrel is jártak. (Singer Ábrahám írása 1876-ra teszi a kezdés dátumát, ez vált közismertté, de Könczöl Imre kutatásai ezt az időpontot nem tudták megerősíteni.) Az Országos Bányakapitányság 1886. szeptember 17-én az Antal, Fanny és János védjegyű bányatelkekre kiadta az adományozási okmányokat. Ezeknek birtokában hivatalosan is megindult a várpalotai szénmedence lignitvagyonának kitermelése. (NB: A nevek saját magát, feleségét és Waldstein nagybácsit örökítik meg!) Gróf Sztáray Antal szívén viselte a gyermekek nevelését. Ez Palotán abban mutatkozott meg, hogy végrendeletileg kötelezte örököseit, a Zichy grófokat, hogy évi 3000 Ft-ot fizessenek a Kálnoky Adél által alapított római katolikus leányiskolának. Példásan működtette várpalotai erdőgazdaságát, a várpalotai uradalmat felvirágoztatta. A környéken a nevéhez fűződik a csőszpusztai kúria kiépítése is, amelyet egy 1882-es katonai felmérési térképen már jelölnek, illetve 1878-ban ő és felesége Batthyány Franciska felújíttatták az ösküi kerek templomot.

Várpalotai bányájának adatai (1888)

Ásvány-faszénbánya Várpalotán, Veszprémmegye, 4 kettős-. 3 egyszerű 
b m. és 5 hk. (729.415 m2). 1 vízemelőgép 6 lóerőre,
6 munkáslak­ház. 
Termelés: 2.000 q ásványfaszén, értéke 600 frt.
Tulajdonos: Gróf Sztáray Antal, földbirtokos Nagy-Mihályon és Várpalotán;
igazgató: Schuscha János, uradalmi hánvagondnok Várpalotán :
orvos: Dr. Herz Adolf ugyanott.
Munkások:  22 férfi és 4 nő. 
 

 

MATZON FRIGYES szobrászművész

Irsa,1909. február 9. - Budapest,1986.április 16.

Borsos Miklós

Nagyszeben, 1906. aug. 13. - Budapest, 1990. jan. 27. szobrász

Egyenruha történeti kiállítás

Üdvözöljük a Magyar katonák viselete a honfoglalástól napjainkig című kiállításunkon. A kiállítás anyagát gyűjtötte, és készítette: Tóth István szabó mester, a veszprémi méretes Szabó Kft. tulajdonosa. A tárlat célja, hogy látogatóink közelebbről megismerhessék azokat az egyenruhákat, amelyeket elődeink viseltek az elmúlt évszázadok alatt.

Várpalota a 18-19. században: a kézműipar fellendülése és hanyatlása

A törökök kiűzése utáni két évszázadban a várpalotai lakosság legtiszteletreméltóbb rétege az ipart űző népesség volt, akiket a korabeli iratok „primores”-nek, azaz legtekintélyesebbnek, legelőkelőbbnek neveznek. Ők alkották a lakosság egyharmadát. Két, három vagy több szobás házakban laktak, mesterségüket céhekbe tömörülve folytatták, és a városi tanácsban is övék volt a vezető szerep.